Az időt tanulom

Hullámzó hajad lobog a szélben. Messzi
az ajtó. Nyitva, mint egy nagy lomha,
gyengédség,  rozsdás  zárral már bíbelődik.

Csak lassan megyek. Hosszú az út, utolér
árnyékom. Messzi ahová megyek
születésnapomon még földi rab vagyok.

Feltétlen fontos együttes beszélgetés.
Pontosan készen állok. Az időt
tanulom s belebotlok, ha nem vigyázok.

Nem csak az idő, az ember is bölcsebb lett
többet tapasztalt, rájött  mivé vált,
ahogy múlnak az évek mattulnak’ fények.

Lengén elhittem.  Ha az ember nem lát már jól
azt hiszi koszos a szemüvege.
Pedig csak könnyes a szem. Megöregedtem.

 

Add meg nekem   / esti imám /

Csak a holnapot, már csak azt add meg nekem.
Egy apró fohászt, egy köszönetet,
hogy mondhassam imáim között, neked is

Elérhetetlen kép, mely a mindennapok
fénykoszorúja. Messzeségéből
elvakít a fény. Sokszor nyúlnék utána

Székely temetők. A múltat idézik mind.
Faragott fejfák, kopja jelzések.
Voltunk, vagyunk, és leszünk. s az ár, jaj, velünk..

Tavasz hívogató

Szép mosolyodban nevető virágokat
simogatok, és megköszönöm mind,
mint kis patak az apró, forgó fodrait.

Legszebb ajándék a csillogó könny gyöngye,
amikor lelked szeretetéből
születik, eggyé válik a köszönettel.

Kigombolt fények messzeségében a báj
takaratlanul örök szenvedély.
A vágy ágyában hosszan ölelj, öleljél!

Belém mar szemed, tekinteted. Akarod
tudni, bár tudod, ha nem mondom ki,
nagy a hatalmad, öled balzsama gyógyír.

A legszebb asszony

Kezdődő új év

/Párducos téli pompa /575575

Szálkás deszkából felépült a kilátó. 
Ajtaja nyitva, nincs tiltó tábla, 
s a két kíváncsi vágya összemosolygott. 

Les magaslatán ketten voltak, csak, ketten.
Nem el, de bújtak fel, felfele még.
Az ablakán kinéztek, s ráhajoltak még.

Párducos téli pompa, Kőlyukból szaladt 
a szél-ölelés. Valahol messze, 
egy konduló harang hang üteme zenélt. 

Kezdődő új év. Bim-bam. Óperenciás
ködfoszlányokban a nehéz szálka
távozott a deszkából, s ment a kezekbe.

Talán nem késő

Már minden reggel ködtakarót rugdos le
a kapaszkodó, őszi napsugár.
Zajtalan, ahogy turkál, az avarban még.

Nehezen veszem a levegőt, lépcsőket,
s velük nevetek.  Úgy is legyőzöm,
a meredeket, mert még az árnyékomig

avangard képet, rajzos gondolatokból
festegetnem kell. S nevető arcok
szégyenüket megszülik Majd, ha megértik,

reám hajolnak. Festékes a sok ecset
kevert színekkel. Múlásban élek,
de élek. Néha torzul a világ tükre.

s benne lidérces hazugság az eszme, tél,
s mindig van tömeg, a megtévesztett.
Ők még nem tudják nyirkos az őszi szél.

Együttérzésem veletek van franciák!
de a zászlótok ne takarja be
arcom amit valaki majmolt, kitalált.

Zeg-zugos  kis utcák  575575

 
Ma már az emlék régi lehelet csupán.
Visszatekintés átlépésében
elsimogatott hosszú út. Rongyos ruhák. 

Árnyékcsókokat csak az elképzelésben
vitatkozó hit, s az örök tudat
bomlasztja. Nyarat az ősz, s a tél hidege. 

Megsimogatom a színes leveleken
átbukó napfényt, s immár egy fohász: 
Ó Istenem suttogom védd meg a hazám!                               

 

Gondolataim, ha kapaszkodok

Arany fodrokat festett ruhád szélére
a lenyugvó nap. Fénycsíkjaiban
rád vetült a messzi fény. Varrd rá szoknyádat.

Szavaid mögött szinte látom gyönyörű
csókajkad fényét, Nem takarod el,
mert a boldogság lüktet így. ha van kivel.

Egyszer fény gurult elém nyúltam, ’ elérjem,  
de csak tükörben táncolt előttem,
hideg tükörben, örök elérhetetlen.

Egyensúlyozok. Az élet a pálcákon
tova-szaladó balanszírozás
egy tollal. Ágakon át életben tart a

mozdulatlanság. A súly egy toll csak. Szinte
súlytalan, mégis a megmozdulás,
összeomlás, tőle függ, ha a toll te vagy.

Arany fodrokat ruhád szélére festett
fénycsíkjaival a lenyugvó nap.
Rongyolódott szoknyádat hiába varrtad.

Lénárdos haikuk 

 

Ébredés festett álmokból

Ha megnézed a képek ellentéteit,
találd meg bennük a rejt vágyakat.
Gondold át mozzanatok, mit képviselnek.

Talán, ha naiv játékok meghökkentő
táncát a fényben varázsindokok
követelik, csak keresd késztetéseit.

Szép mosolyban, ha fájdalom ’ születik
töröld le könnyek csillogásait.
Ellentéteket alkoss, benne jót keresd!

 

Csodás díva vagy. Elérhetetlen szépség.
Nekem dalaid, vágyak bűnei.
Énekelj, ne tudjalak elfelejteni!

Zeg-zugos kis utcák

Ma már az emlék régi lehelet csupán.
Visszatekintés átlépésében
elsimogatott hosszú út. Rongyos ruhák.,

Árnyékcsókokat csak az elképzelésben
vitatkozó hit s az örök tudat
bomlasztja. Nyarat az ősz s a tél hidege.

Megsimogatom a színes leveleken
átbukó napfényt, imám egy fohász:
Ó Istenem suttogom, vajon meddig fáj.

 

Egy új képhez

Megváltoztál. Csak a szemed maradt a régi,
meg a tégláid, a virágtartók.
Még próbálja védeni ami rajta lóg

De új virág kell neki. Hosszú, vázatakaró,
mosoly kényszere. Szigorúságban
egy felejtő dal a „most…múlik..” éneke.

 

 

BOLDOG ÚJ ÉVET /2014 /

Áldás és a béke nélkül nincsen évvége.
Sokan nem tudják, hogy a formaság
mögött ott lapul minden, a szeretet is.

Virágesősben öleld át a világot
körülötted mind örömőrület,
vágy. Forogj karingósat, táncünnepeket

Test is beszél

A kéz ujjai, lágy mozdulata, szárnyak,...
mint a madárnak, messze repülnek,
S a kar együtt integet örök búcsúzást.

De ha titokban nyúl, érzéssel, utána,
a kitárt újjak araszok, érzik
az érintés valóság akaratait.

Vajon hól érint két távolabbi ujjbegy,
szétrakott újjak közül érzékiségben,
hogy ne vedd észre, mégse az intimitást?

Vajon mit jelent a jel, melyet értek én
fájó hiányban, érintés nélkül.
De más ki nem tud semmit, hogy értékeli?

A kéz ujjai, lágy mozdulata, szárnyak,
mint a madarak, messze repülnek,
S a kar együtt integet örök búcsúzást.

Gondolatok

Majd csak ezután. Szépséged ma megaláz
mert nem láthatlak. Talán a holnap
szabadabb lesz, nem hitvány, mint az a sok ma.

~~~

A művészeted állandó csodálója
vagyok. A pasztell leheletfinom
színei, mint a tavasz mindig kizöldell.

 ~~~

Ha a kép "mögé" látnátok, elakadna
a szó. Megvillan, az „üvegcserép”,
melyen mezítláb járok. Hosszú pillanat,

ha várhatok még. Végesvégig sárguló,
fénysugár úton már nem is tudom
hová megyek. Kerülöm a „szemeteket”.

~~~

Elbujt a lényed egy szép virágos kertbe,
bazsarózsákkal hosszan bimbózni.
Várjál a napsütésben virágként nyílni.

~~~

Drága Istenem! Köszönöm, hogy adtad őt
nekem! Én tudom mi a boldogság.
most már: simogatását ne vedd el tőlem.

~~~

Férfi kísérte. Arcán kaján mosoly. Hát  
itt van Rosszízű! S a lány megriadt.
Észre se vette ruhájából a melle

mint rügy, kipattant. S a Madám új jövője  
zálogát nézte. Mosolya, keze  
elismerően érte nyúlt, birtokolni.

~~~

Vajon marad e fény tegnapból a mának,
hogy megláthassuk koromsötétben
is, merre nő a virág, s hol van a tövis

A "fény", országunk. A "tegnapból a mának" 
a gyalázkodó szavakat mondók.,
kik tövisei népünk új rózsáinak.

~~~ 

Az összetartás jellemzi ezt a búcsút:
együtt, egymásért. Messziről, közel.
az ének szívedben zeng....., és megkönnyezel.

~~~
 

 

Labdát gurítok én

 De olyan jó, a gyerek, ha már labdázik
veled. A mosolyt tanítottam én,
mint Schubert dalát, lágyan. A lélek táncát

Veled táncoltam, Puha párnák közt fényre,
báj énekére. Ne legyen beton
az utad. Légy feszület ott s térdelek.

előtted. Ima töredékei hangom.
A világ templom benne veled él
lelkem. Gyerekként labdát gurítgatok én.

 

 

 Vad szél fúj

Az árvíz idején

A szörnyűséges, növekvő víz-tekintet,
már ellep mindent, rabol, kimossa
a töltéseket. Ahol, József Attila,

nézi a Dunát, ott is a megáradt víz
mossa kalapját. Lóg a kéz,
és fájdalmában, mintha megadná magát.

 

 

A teljesség részeként

A barátságnak minden szépsége, vágya
kitaláció már? Sokszor illant, 
„a teljesség részeként”, lassan, aprózva.

Az „aranyfényben” barátunknak hálásak 
lehetünk. Kegybe jutott. Utána 
ismerősként ismerve, lassan távozott.

Ha ésszel nézed és nem csak a szemeddel 
belülről látod az embereket. 
Sajnos a boldogság csak önmagunkban van. 

Képzeletünkből valósággá nem válik 
a vágy igaza veszteség nélkül. 
S a hazugság elbújik dicséret mögé.

Szellem szépsége csodálatot, a lélek 
tiszteletet, a test mély szerelmet 
ébreszt. Mértékletes a csoda, s tisztelet, 

de a szerelem szertelen, ha szeretünk. 
Mily szánalmas a hűség ha ölel, 
amikor megaláztat. Nem hisszük mégse.

 

Mint ájult ifjú

Az égről aprófénynyalábokat gyűjtök
Neked, hogy akkor is lássam arcod
a fájdalom sötétségében, amikor

már megvakultam, mert az idő belemart
lelkembe. Múló gyönyört szakított
ki s a fájdalom sebe nehezen gyógyul.

Az elvarázsolt vár titkos szobáiba
be lehet menni csak ki nem jöhetsz
onnan soha. Falai, körbe díszei

zárt csillagkapuk. Nyúlnál a gyönyör után,
s a tapintásod ígért hazugság,
vágy tagadások ravasz szabadulása.

Mint ájult ifjú, mért gondolok öledre?  
Megkésett csókok halásra várnak!
Festékes székely kapuk lassan csukódtok.

  

Nyírő József hazatér
Lénárdos haiku

Ahol született, Erdély legszebb részében
ott mondtak nemet, nem engedték meg,  
hogy nyugovóra térjen. Könnyezett az ég.  

Lelki szenvedés, kilépett kötelékből  
kiközösítés, Isten igája.
És mégis nagy molnárkő valódi oltár.

Élete távol, mórok birodalmában
forgó-őrlő kő Kárpát hegyek fényei  
és vágyott visszatérni ahol született.  

Madridban meghalt de csak a teste. Lelke  
élő legenda, haza szállt minden  
magyar szívében újra hogy megszülessen

 

 

Nézz csak körbe

 

Egy nő ha akar, valamit, megteszi azt.
Bár csak akarna! Sokszor a vágya
teljesületlenül is kielégíti.

 

Remélem vágyad mindig teljesülni fog.
Öleljen, ahogy kúszó borostyán.
Jó volna, ha engem is ölelne néha

 

 

 

 

 

 

 

Alfons Mucha emlékére 

 

Lépteid alatt a kövek ott lapulnak. 
Mindenütt mások. Mielőtt belépsz 
nézz körül . Leplezetlen kacérkodások 

táncolnak. Huncut mosolyok kifinomult 
komédiája  elárasztotta 
a kertet belül. Kaput rácsdísz ívei 

átláthatóvá tették. Hosszú hajfonat 
takarásában lágy  mozdulatok 
simogatnak táncolva, s  ahogy lecsúszik 

egy-egy tincs, látod, lágyan félmeztelenül 
milyen szép a nő. Misztikus zene. 
S a füves kert telinőtt  százszorszépekkel. 

Senki sem tudta, mikor jön meg az átok, 
és milyen lesz az átváltozása. 
Egyszer benéztem a rozsdás rácskapun át, 

és láttam a fák összeölelkezését. 
Egy köves tálban őszes hajfonat 
szellő útjában mozgott harmat fényekért.

Avar takart be mindent. Egy kis százszorszép. 
Csak ő törte át levelek táncát,
tükrét. Csodás szép  fésűs szirmai napfényt 

keresték. Egy kis cinke csőrében vizet 
hozott, s a kövek mozdulatlanul 
nézték messzi holnapot. Már ők őrködtek.

 

A bögre ördöge

Egy csorba bögre. Abból ittam a teát
- vigyázz a széle – szólt anyám, s intett.
Milyen érdekes, az nap hogy csókolóztam

estére herpesz lett a felső ajkamon.
- Ugye mondtam - szólt anyám – a bögre -
s nem tudta a csók bűne bögre ördöge.

Meríts a múltból

Az élet sokszor ad ajándékokat is.
Néha elmegyünk csak úgy mellettük.
Pedig egy simogatás sokszor a könny is.

Letörölni oly nehéz, ha nincsen, kendő
Csak úgy maszatol a kéz, ha töröl,
mégis ajándék a gyöngy, bár fáj, könnyező.

Többször kiáltjuk: segíts! De nem hallja meg,
akinek szólna, aki tehetne
érte valamit. Már nem a vágy dirigál,

csak a megszokás. Telnek a hitvány napok.
Meríts a múltból, fiókjaidból
újult szimmetriákat, rejtett tükröket.!

 

 

A rács mögül

Lénárdos haiku

 

Paradox világ a képek tükrözése,

valótlansága, a valóságnak.

Sohasem érintheted, csak nézni lehet.

 

Mint sellőt, ahogy kivetett a partra itt

a víz, várhatod az átváltozást.

igazi királynővé. Uszony az átok.

 

Földig törő zaj, benne idő lépeget:

a sok arcú perc. Igazat diktál.

Virágteríték tánca a képzelet és…

 

fent a kék égen bolyong utánad a hold.

Elveszítetted? Az égi medál

nálam van keress meg, ha tudod nevemet.

 

A rács mögül ha kiszabadulsz, vágyadat

elérni hiszed.. Belső rácsodtól

mely benned van, fogva tart, mert te idézted.

 

 

Eljön az idő  

 

Nagy dolog a hit. Imára kulcsolt kis kéz,  

ráncos kezekben. Önmagadon túl

is vezet. Ő benned él a templomodban.

 

Áradat sodor! Higgy a hihetetlenben

mert elárasztott a hang, melyre vágysz,

hogy halljad, benned hangzik s valakit szólít

 

A sötétséget nyitott vagy csukott szemmel

mindig "láthatod". Nem csak szólít de

lassan eljön az idő értem, s érted is.

 

A Kis Virág!

Az én mosolyom szomorú, fájdalmas Ha
nevet, szenvedő. Csóktalan ajkam
a vágy sebétől vérzik….. S lobog a kendő.

kezemben Vele intek, integetek rég
messzire, ahol csillagos az ég…..
Ma láttam: egy kis gyermek kezében fagylalt

s nyalt. Maszatos volt arca s oda jött hozzám
s nézte arcomat.:„Mért vagy szomorú”?
kérdezte s mondta tovább, "kérsz egy puszisat"?

Sós ízű lett az ajkamon a felejtett
vágy. Mosolyogtam. S a gyerek puszilt,
úgy ahogy nevettünk, én is maszatosan.


Válasz haiku strófaában

Eszembe jutott Júdás ezüst pénze. Hát
nem vagyok annyi! Engem nem lehet
saját aprópénzemmel eladni, venni!

Hogy tudd, nem állok be nyugat imádói
közé! Nem fogom kiáltani, hogy
liberalizáció, inkább takarom!

Még magyar vagyok. A kezek hatalmával,
s nem a pénzzel tud lelkem eladni!
Mert aki él, és olvas, írásomhoz jut.

De hogy fizessek azért, hogy szerepeljek,
elnézést, bocsásd nekem meg. Engem
kéne fizetni úgy mint írói munkást!

 

 

 

 

 

Az átkozott útak

 

Sajnáló kezek messziről integetnek.
Nem tudom, mennyek? Búcsúzás súlya
földbe tipor, belém mar. Idézem arcod.

Ajkaid fénye nevetve bátorítna.
Ha visszanézek, szemem ködfátyla
elkarikázza még a múlt útvonalát.

Tilt feléd az út, átkozott volt az utam. 
Drága kis Vap-O kiáltok hol vagy!
Te ott állsz még előttem könnyezve könnyben.

A mulasztott vágy

Tudom a holnap nem csak ígéret,  esély.
Rövid. S a vége az eltávozás.
De addig az ember hisz, hogy tán tovább tart

az ölelés, s a csók. A sok mulasztás, vágy
az élet. Élni kell, ne szalaszd el
a nappalt és az éjjelt. Tudd tovább, éljed!.


Egy indián lány

Nem a képesség számit, hanem a döntés,
saját akarat. És kell akarni,
hogy képesség maradjon, mert tovaszalad.

Ha hullott szirmot találsz mindig az élet
másik oldala. Csak egy fényes láng
érintett, s megvakultam egy pillanatra.

Csak egy mosolyt adj, csak egy szemrebbenésnyi
illatos mosolyt, s akkor a lelked
is nevetni fog, érzed valaki csókolt.

S a sziklák havas csúcsairól énekel
egy indián lány. Szikrázza a hó
a nap sugarát, fényről énekel árván.


A fény nagyítója

 

A napsütötte fény-víztükör tetején 
hattyú lubickol. Amerre úszkál 
fodrozza a víztükröt az Adriánál 

Dolgozni kell, még szeretek alkotásban
élni míg lehet. S az hogy érezlek,
a fény nagyítójának mindig elhiszlek.

Néha kellenek az apró örömök. Ha
nem is számítsz rá de tudod érzed
jönnie kell egy fénynek, egy napsugárnak.

A remény hagy el utoljára. Ma a hó
is fényt szikrázott fönt a Mecseken.
S a képzelet szánkóján ott volt a lényed.

 

Boldog Új Évet

A régi verset már nem kell előszedni.
Újat kell írni.A régi csónak
már sok helyen kilyukadt. Le kell cserélni.

Minden ami szép azt hittem, hogy már enyém
s befejeződött a nagy küzdelem.
De rájöttem, igazi harc az életért 

csak most kezdődik. Istenem. Ahogy az új 
évet átlépem, még sok mindent kell 
felfedni mások előtt. Liberalizmus

szégyene szór rád, emberjogot? Tudást és
munkát  üldözni? S az új év újra
szégyent szül a léhűtő mákony mocsárból.?

Mikor lesz egység az összes magyarságból?
Az Európa mily  jogon mer
beavatkozni magyar nép ügyeibe?  

Bámészkodva szoknyádat fújta

575575

Újra kerestem megálmodott arcodat,
szemed fényét, hol napsugár fürdött,
és nem tudom, jaj, melyik mikor vakított.

Egy pillanatra még a szellő is megállt
bámészkodva ott, szoknyádat fújta,
s gondolatokat tekert vad derekadra.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Oldal: LÉNÁRDOS HAIKU
OROSZHEGYI LÉNÁRD JÓZSEF HONLAPJA - © 2008 - 2024 - oroszhegyi-jozsef.hupont.hu

Ingyen weblap készítés, korlátlan tárhely és képfeltöltés, saját honlap, ingyen weblap.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat